A szikvíz története

„A mesterséges ásványvizeknek nem hátrányára, hanem előnyére, a feltalálóknak pedig nem szégyenére, hanem dicsőségére válik, ha sikerül a vízbe az eddig elértnél nagyobb mennyiségben juttatni szabad szénsavat, vagy még annál is nagyobbat, mint amennyit a természetes vizek tartalmaznak”. Ezzel a gondolattal kezdődik JEDLIK ÁNYOS egy latin nyelvű tanulmánya, amely rövid összefoglalásban ismerteti JEDLIK eredeti eljárását is „a szódavíz, nátrium-magnéziumos víz, Eger-, Selters-, Püllna-víz” készítésének módja címmel.
Mint a győri bencés gimnázium tanára, már 1828-29-ben kezdett behatóan foglalkozni azzal, hogy idehaza felfedezze és megvalósítsa a szódavíznek és mesterséges savanyúvíznek iparilag is használható készítési módját. Erről már korábban is olvasott GILBERT „Annalen der Phisik” című művének 12. kötetében, mely szerint GENF-ben PAUL és GOFFE fizikusok már 1789. óta állítanak elő savanyúvizet, de a készítési módot titokban tartották. JEDLIK-nek nem is volt szüksége külső segítségre, hiszen kísérletezése gyorsan eredményessé vált. Mint írja: „… az eljáráshoz olyan készülék szükséges, amely a víznek szénsavval való telítésére alkalmas, a szénsavgáznak saját készülékével valófejlesztése által…”

Ennek módját a következőképpen írja le:

„A szénsavgáz fejlesztésére szolgáló első edénybe beleöntjük a három- vagy négy rész vízzel hígított kénsavnak bizonyos meghatározott mennyiségét. Ezután porrá tört krétát, őrölt márványt, vagy ami sok tekintetből jobb, szitált (fa) hamut annyi vízzel keverünk össze, hogy folyékony pépet alkosson, és ezt ugyanabba az edénybe nyomjuk egy erre a célra valódugattyúval. Miután a fejlődő gáz a levegőnek legnagyobb részét egy szabad nyíláson át kihajtotta, az edényt légmentesen lezárjuk.

A hamunak többször megismételt adagolásával a szénsavgáz az első edényből átnyomul a másodikba egy olyan csövön keresztül, amely a második edénynek csaknem az aljáig ér.

Ez a második edény szódának vagy hamuzsírnak oldatát tartalmazza, amely a gázt a netalán magával szállított kénsavgőzöktől megtisztítja. Az így megmosott és sűrített szénsavgázt egy csap megnyitásával tetszés szerint lehet átereszteni egy harmadik hengeres edénybe, amelyben a telítésre szánt víz van. A kézzel mozgásban tartott edényben a víz a gázt könnyen elnyeli. Az elnyelt szénsavgázt a hamunak ismételt adagolásával addig pótoljuk, míg a kénsav azzal telítetté nem válik.

Ennek megtörténte után az első edény alján lévő csapot megnyitva a mész- és káliumszulfátot sűrített szénsavgázzal kinyomatjuk és az edényt újra megtöltjük…”

Olyan készüléket szerkesztett tehát, amelynek segítségével, csekély költséggel lehetett vizet szén-dioxiddal telíteni. Sok délutánt töltött JEDLIK tanár úr PALLOS nevű győri bádogosmester műhelyében, ahol megszületett az elképzelt készülék, ami természetesen a kisiparos kézművességét is dicséri.

JEDLIK latin nyelvű értekezésében ismertette újabb felfedezését a bécsi egyetem két jeles tanárával:
A. BAUMGARTNER és A. ETTINGHAUSEN tudósokkal, akik méltónak találták az értekezést németre lefordítani és azt saját lapjukban, a Zeitschrift für Physik und Mathematik hetedik kötetében, 1830. év 47-58 oldalon közreadni, az alábbi címmel:

„Bereitung künstlicher Säuerlinge” von P. A. JEDLIK in Raab (Győr). JEDLIK értekezését azért is kénytelenek voltak Bécsben nagyra becsülni, mert azt is bizonyította, hogy „minden savanyúvizet lehet utánozni és olcsón készíteni, sőt tetszés szerinti szénsavtartalmúvá tenni, mi akkoron, midőn az úgynevezett SODAVIZ még nem készíttetett, elég érdekes vala.”

Kísérletei közben figyelmét főleg arra fordította, hogyan lehet
1. szén-dioxidot a leggyorsabban, legkönnyebben és legolcsóbban fejleszteni
2. a fejlesztett a legkényelmesebben úgy 3-4 atmoszférára veszteség nélkül összenyomni
3. a legcélszerűbben a telítésre szánt vízbe juttatni
4. hogyan lehet csekély rázással a gáz- és vízrészecskéket szorosabb és teljesebb érintkezésbe hozni, ezzel pedig az elnyelés folyamatát meggyorsítani.

JEDLIK szódavizet és mesterséges ásványvizet is készített, amikor is előzőleg megfelelő arányban különféle ásványi anyagokat kevert a vízbe. A készülék sikeresen működött, a készterméket felfogó edényben összegyűlt szikvíz, vagy szódavíz íze üdítő, kellemes volt.
Legelőször a rendházban tette le az asztalra, és a rendtársak elismerően fogyasztották.
Orvos barátai is elismerően szóltak a készülékről. Rábeszélték a professzort, hogy hasznosítsa az eljárást, nem a pénz miatt, hanem a kórházi betegek hálásak lettek az üdítő szódavízért, a mesterséges „gyógyvízért”. Hamarosan beigazolódott az orvosok igazsága:
1831-32. évben „napkeleti járvány, epekórság” (ma kolerának nevezzük) söpört végig az országon, és a szódavíz (savanyú kémhatása révén nem terjesztette a járványt) a szenvedőknek enyhülést, megkönnyebbülést hozott.
Noha a gimnáziumi szertárban a készülék éjjel-nappal működött, minden mennyiség kevésnek bizonyult.
Készülékét az évek folyamán belföldi és külföldi szakemberek segítségével állandóan továbbfejlesztette, Pozsonyban már korszerű gépet készítettek számára.

Sokat foglalkozott a lefejtés módozataival, hiszen amikor a víz már tökéletesen telített, üvegekbe kell lefejtenünk, de óvatosan, hogy az átömléskor csak kevés gáz menjen veszendőbe. Ezért erre a célra olyan rézcsövet használt, amely pontosan ráillett a leeresztő csapra és az üvegben mélyen leért, mert azt vette észre, hogy ily módon sokkal kevesebb gáz illan el, mint amikor a gyöngyöző vizet közvetlenül a csapról a levegőn át folyatjuk az üvegbe.

Ez az alapja a szódásüveg felfedezésének.
Győrött már az első nyáron sok üveg szódavizet töltöttek meg a készülékével, és saját feljegyzései szerint az mindenkinek ízlett.
A szódavizet tehát nem JEDLIK találta fel, azonban a szódavíz-gyártás, a gyakorlati alkalmazás terén két dologban az övé az elsőség:
1. A szén – dioxid sűrítésére ő már nem használ mechanikus légsűrítőt, hanem az erre a célra a gyors vegyi bomlás előnyeit aknázza ki. Ezzel a megoldással lényegesen egyszerűbb és olcsóbb lett az egész összeállítás.
2. Amire az ásványvíz-források és töltőtelepek tulajdonosai csak a század vége felé kezdtek gondot fordítani, azt JEDLIK már régen megvalósította, amidőn a vízrészecskék ütődéséből és a levegővel való érintkezésből származó szén-dioxid-veszteség elkerülése végett az edény aljáig érő csövön át fejtette le a telített vizet, a szódavizet.
Készüléke egyébként a szódavíznek ipari előállítására is alkalmas volt mindaddig, ameddig a szén-dioxidot magán a töltő-telepen kellett fejleszteni, nem úgy mint ma, amikor acélpalackokban árulják.

JEDLIK tehát nemcsak a feltaláló tehetség volt , a gyakorlati alkalmazás iránt is volt érzéke. Időközben Budapestre került és Pozsonyból 1841. augusztus 27-én érkezett meg már pesti lakásába az a tökéletesített berendezés, amellyel 1841. szeptember 6-án bemutatta a magyar orvosok és természetvizsgálók pesti második nagygyűlésén a mesterséges savanyúvizet és készítésének módját. A gyűlés követő ebéden magyaros vendégszeretettel kínálgatta készítményeit. Kétnemű savanyúvizet kínált a megjelenteknek: egyik palackban elkészítette a savanyúvizeknek legegyszerűbbikét, amelyben a közönséges vízen és azzal egyesült szén-dioxidon kívül semmi más ásványt nem adagolt. Ez a víz a tiszta szódavíz nagyobb mértékben bírja magában tartani a szabad szén-dioxidot, mint az, amelyben a szén-dioxidon kívül többféle sókat is tartalmaz és ezért
„azon csípőssége, amelyet a pezsgő borban kedvelünk nagyon kielégíthető…”

„Kellemes lehet ezen pezsgő víz azon személyekre nézve, kik borral nem élvén, szomjúságuk oltásakor az említett pezsgői csípősséget éldeni kívánnák. Talán azon betegségekben sem lenne céliránytalan ital, amelyekben a szénsav által történendő izgatás a belső részekre jótékonyan hat.”

Vörösmarty 1842. október 5-én írta meg híres versét, amelyből megtudhatjuk mi is, 156 év múltán, hogy „Fölfelé megy a borban a gyöngy”.
Igen ám, de a borban csak akkor megy fölfelé a gyöngy, ha szódavizet vagy ásványvizet öntöttek hozzá. Ez pedig az ország nyilvánossága számára nem az orvos-kongresszuson, hanem Fóton történt, Fáy András híres pincéjében. Ki ne tudná, hogy Fáy András ugyanúgy szellemi központja volt az irodalmi és művészeti életnek, mint a bankéletnek. A jelzett napon Fáy Vörösmartyt és néhány barátját szüretre hívta meg.

A barátok között ott volt Czuczor, a nem kevésbé kitűnő költő, aki magával hozta JEDLIK ÁNYOST, aki nemcsak az elektromosság nagy tudósa volt, hanem a szódavíz magyar feltalálója is. Ahhoz, hogy a bor erősségét kellemesen enyhíteni lehessen, nemcsak a szódavíz előállítását kellett felfedeznie, hanem természetesen fel kellett találni egy olyan üveget is, amelyből a szódavizet ki lehessen fröccsenteni.
Nos, JEDLIK a szüretre is elvitte a világ legelső szódásüvegét, és a házigazda és a vendégek elképedésére elkészítette a Fáy-birtokon a legelső fröccsöt. Ő azonban, németesen, spriccernek nevezte. Vörösmartynak ez a szó nem tetszett és helyette találta ki a fröccs szót.
Büszkék lehetnek a szikvízgyártók, hogy hétköznapi nyilvánossággal, a szódavíztől gyöngyöző bor legelőször ezen a fóti szüreten vált itallá. Valószínű, hogy a pezsgőhatást kiváltó szódavíz is hozzájárult ahhoz, hogy Vörösmarty 17 versszakban örökítette meg fóti dalát.

JEDLIK ÁNYOS nyomán hazánkban gyorsan közkedvelt „gyógyvíz” lett a mesterséges ásványvíznek nevezett szikvíz, szódavíz. Ezzel párhuzamosan a fővárosi rézművesek, lakatosok hamarosan átálltak a gépgyártásra, és ennek köszönhető, hogy már a múlt században virágzásnak indult szikvízgyártás, mint kisipari mesterség.
Még ma is sok, az évszázadunk elején legyártott szikvízgyártó gép található az országban, működő állapotban. A szikvízgyártás gyorsabb, modernebb térhódítása a két világháború közé tehető. Az akkor gyártott gépek még ma is dolgoznak, termelnek annak bizonyítására, hogy a magyar szikvízgyártási technológia európai színvonalat ért el.
A két világháború között, éppen a fentiek miatt, a termékválasztékot is bővítették. Mindazon felül, hogy az üvegpark minősítetté vált, szép külsejű, jó alapanyagból készült üvegeket – krómozott szifonfejjel – készítettek az elhasznált szikvizes üvegek pótlására.

Már az 1930-as években új termékként jelent meg az üdítőgyártás, főleg golyózáras üvegek használatával, kézi töltéssel.
Így kedvelt ital lett a kisiparosok által előállított és forgalmazott „krachedli”.
Az iparengedély ezt is engedélyezte, továbbá azt is, hogy kengyelzáras üvegekbe szénsavas ivóvizet gyártsanak iparosainak, mert igény volt rá.
Említésre méltó, hogy a mai 25 literes alumínium ballon ősét, a vörösrézből készült 10, 20, 30 literes ballont 1935. táján kezdték először alkalmazni, elsősorban a vendéglátóiparban. Ezek a ballonok nemcsak nehezek, hanem igen drágák is voltak, hiszen belül vastag ónréteggel kellett meggátolni a réz oldódását.
Egy ballon ára egyenlő volt egy ló árával. Amíg az azonos időben vásárolt ló ára 350 pengő volt, egy rézballonért ugyanakkor 380 pengőt fizettek.
A szikvízgyártó iparosok a negyvenes években erős, önálló ipartestületben védték jogaikat, országos jelleggel. A IX. kerületi Ferenc téren önálló saját tulajdonú székházzal is rendelkeztek. Feljegyzésekből tudjuk, hogy már 1942-ben is indítottak szakmai tanfolyamot, országosan meghirdetve.
Az Országos Szikvíz Ipartestület akkori elnöke a pécsi dr. Czirják Antal volt, akit 1945-ben országgyűlési képviselőnek is megválasztottak.
A 1948-ban kiállított bizonyítvány igazolja, hogy 1948-ban kötelezték az iparosokat szakmai továbbképzésre, illetve a szakmai és egyéb ismeretekből vizsga letételére.
Szomorú annak megemlítése, hogy 1950-1952. között a virágzó szikvízüzemeket államosították. Mindent tönkre tettek. A lakosság zúgolódása és elégedetlensége 1954-ben arra késztette a hatóságot, hogy a „szegények üdítője” a közkedvelt szódavíz lakossági „terítését”, azaz a szikvíz házhoz szállítását újból engedélyezte. Csak a bátor iparosok merték újra beindítani kis műhelyüket egy-egy kiutalt üzemhelyiségben, szakmai rutinnal összeállított kis gépet üzembe helyezve…

Hős korszak volt ez, a türelem, a szakmaszeretet és a szakmai optimizmus csodás évei, hiszen havi 40 kg szén-dioxidot utaltak csak ki egy-egy iparosnak, nehogy konkurenciát jelentsen a nagy állami üzemeknek és nehogy kapitalizálódhasson. Ekkor állapították meg, illetve írták elő a 46%-os forgalmi adót, amit előzetesen kellett befizetni, vagyis csak ezután kapta meg az iparos a „szénsav” utalványt. 1957. január 1-től megszűnt a „szénsav” felhasználásának korlátozása, de a forgalmi adó előzetes befizetése nem.
A 1951-ben alapvető élelmiszernek titulált szikvíz 1,10 Ft/liter maximált árához hozzányúlni nem akartak. 26 évig volt ez az ár érvényben és 1977-től lett a szikvíz szabad áras termék.

Érdemes végigolvasni az 1940-ben, a szikvízgyártó iparosok számára összeállított „SZIKVÍZIPARI LEXIKON”-t és a mára is vonatkozó ismereteit magukévá tenni. Ennek bevezető szövege így hangzik:

„A szikvízipar gyakorlása, kezdete óta, mindig az ipartörvényen és az erre vonatkozó miniszteri rendeleteken alapszik. Ezek a rendeletek azonban a gyakorlatban kialakult követelményeknek megfelelően gyakran magyarázó határozatokra szorulnak, hogy az első fokú hatóságok a felmerült kérdésekben egységes álláspontot foglalhatnak el. Tehát a kialakult joggyakorlat képezte és képezi azt a jogalapot, amelynek a szikvízipar folytatása szempontjából éppen úgy elengedhetetlen feltétel, mint amilyen fontossággal bír annak tudása, hogy hol is van tulajdonképpen az a határ, amely ennek az iparnak gyakorlását körülbástyázza.”

Érdemes ebből a lexikonból az alábbi elvi előírásokat idézni:

• „Csak ponyvával fedett, vagy csukott járművön
• szállítható a szikvíz, ásványvíz.
• Iparengedélyt vidéken 7.000 lakosonként, fővárosban 25.000 lakosonként lehet kiadni.
• A szifonfejek és az ehhez tartozó alkatrészek előállítása a szikvízgyártásra vonatkozó iparengedély nem jogosít.
• A szikvíz előállítására csak folyékony szénsavat szabad használni.
• (Mérgező gázok és egyéb káros anyagok mentességéért a gyártó a felelős.)
• A szifonfejre a gyártó nevét, védjegyét fel kell tüntetni.
• A kengyelzáras záró-címkéit át kell ragasztani. (Papír-, vagy fémcímke.)
• A palackon a szikvízgyártó nevét fel kell tüntetni. (Marás, domborzat, védjegy…)
• A szifonfejes palackok belsejét a szükségeshez képest, a kengyelzáras palackok belsejét pedig minden töltés előtt alaposan ki kell mosni.
• Minden szikvízgyárban egy kizárólag palackmosásra szolgáló, az üzem nagyságához mért áztató kádnak, vagy készüléknek kell lennie.
• A szikvizet idegen cég nevével megjelölt, továbbá olyan palackban, amelynek falán, vagy alján lerakódások vannak, valamint tisztátalan szikvizet forgalomba hozni tilos.
• Tilos továbbá a szikvíz forgalomba hozatalára szolgáló palackokban üdítő italt… stb. forgalomba hozni.
• A szikvíz szállításánál és árusításánál is csak fertőző és undort keltő betegségben nem szenvedő és a tisztaságra ügyelő személyzetet szabad alkalmazni.
• A forgalomban elcserélt szikvizes palackok kölcsönös kicserélése céljából Budapesten cserecsarnokot kell létesíteni.
• Szénsavval telített üdítő italok készítéséhez és forgalomba hozásához a szikvíziparos részére külön iparjogosítvány nem szükséges.
• Az 1938. évi PM. 7778. sz. határozat engedélyezte a „közös töltőállomás” létesítését, ha:
• a) iparukat saját nevükben folytatják
• b) ügyleteiket saját nevükben kötik
• Ebben az esetben a tevékenység sem iparszüneteltetésnek, sem társas iparűzésnek nem minősíthető.
• Kiskorú hátramaradottak javára tovább is folytatható az ipar gyám útján az árvák javára, azok nagykorúvá válásáig, felelős üzemeltető beállításával.